Egy hamarosan megjelenő cikk a Geophysical Research Letters folyóiratban a Voyager 2 űrszonda sugárzás megfigyeléseit a vízmolekulákra vezeti vissza, amelyek az Uránusz egyik holdjáról szöknek meg. A kutatók szerint ez belső óceán jelenlétére, és ezért élet lehetőségére utalhat.
A kutatók újraértékelték a Voyager 2 sugárzási adatait, és az új, publikálásra elfogadott cikkben azt állítják, hogy a forrás olyan energikus részecskékből álló sáv, amelyek korábban vízgőz voltak. “Az érdekes az, hogy ezek a részecskék rendkívül korlátozottak voltak az Uránusz mágneses egyenlítoje közelében” – mondta a tanulmány vezető szerzője, Ian Cohen, a Johns Hopkins alkalmazott fizikai laboratóriumából egy közleményben.
+ A hajhullás a bélproblémák eredménye lehet
+ 4 ok, hogy miért kell erős csípőizmokkal rendelkezni
A Voyager 2 megfigyelései alapján úgy tűnik, hogy a részecskék Ariel és Miranda közötti sávra korlátozódnak, ami az Uránusz nagyobb holdjainak belső párosa. Ilyen koncentráció nem egyeztethető össze a részecskék kezdeti magyarázatával, miszerint azok az Uránusz furcsa módon ferde magnetoszférájának farokrészéből származnak.
A Szaturnusz holdja, az Enceladus, gejzírekkel kapcsolatos belső óceánból szabadít fel vízgőzt, és a Jupiter Europa holdja valószínűleg ugyanezt teszi, bár kevesebb gyakorisággal. Ennek megfelelően nincs semmi valószínűtlen abban, hogy az Uránusz egyik, ugyanúgy vastag jégréteggel borított holdjának belső hőforrása lehet, amely folyékony állapotban tartja a belső óceánt.
Hasonlóképpen, ha az Enceladus képes elegendő vízmolekulát felszabadítani ahhoz, hogy a Szaturnusz E gyűrűjének jelentős részét ellássa, a két hold közül az egyik biztosan felelős lehet ezekért az energikus részecskékért.
A folyékony víztől az életig biztosan nagy lépés, de ahogy a legújabb bizonyítékok mutatják, az Enceladusnak megvannak a szükséges összetevői. Ezenkívül valószínű, hogy Ariel és Miranda hasonló erőforrásokat szabadítanak fel.
Lehet, hogy nehéz lenne életet kezdeni egy jeges hold sötét óceánjában. Van azonban egy csalódást keltőbb magyarázat: a részecskék a jég felszínéről történő permetezés eredményei lehetnek az egyik holdon. A katódporlasztás akkor történik, amikor a magas energiaú részecskék, mint például a napszél, találkoznak egy légkör nélküli objektum felületével, és más részecskéket bocsátanak ki.
Azt, hogy a porlasztás miért csak Ariel és Miranda esetében, és nem három hasonló méretű hold esetében fordul elő, nem magyarázták meg, de Cohen beismeri, hogy ez éppen olyan valószínű, mint a gejzír hipotézise. “Egyelőre 50-50 az esély, hogy csak az egyik vagy a másik” – tette hozzá Cohen.
Beismerte, hogy ezt a kérdést valószínűleg nem lehet megoldani, sem azt, hogy melyik hold felelős, csak a Voyager 2 által összegyűjtött adatok alapján. A találkozó túl rövid volt, és a használt eszközök túl primitívek voltak ahhoz, hogy a kutatóknak azt mondják, amit tudniuk kell. Ez még egy ok, amiért egy Uránuszhoz vezető misszió a NASA prioritási listájának élére kerül.
